13. Vízi közlekedés_ Közlekedéstan jegyzet

13. Vízi közlekedés

13.1. A vízi közlekedés szerepe, ipari háttere Magyarországon

A vízi közlekedés a közlekedésnek az az alágazata, amelyik legerősebben függ a közlekedésföldrajzi adottságoktól. A természetes vízi utak nagy mértékben eldöntik a hajózási lehetőségeket, a mesterséges vízi utak többségükben csak kiegészítő jelentőségűek lehetnek, s megvalósítási költségük rendkívül magas. Ez is oka annak, hogy a magyar közlekedési rendszerben a vízi közlekedés nem lehet meghatározó jelentőségű, mivel hiányzik a Duna-Tisza csatorna, amely nélkül belvízi hajózásunk hálózati ellátottsága igen kedvezőtlen. Mindez természetesen nem jelenti a hajózás fontosságának tagadását meghatározott fuvarfeladatok ellátásában, sőt, a vízi közlekedés alacsony költségszintjéből, nagy tömegszerűségéből, környezetbarát jellemzőiből adódóan fejlesztése feltétlenül indokolt. A magyar hajózás azonban jelenleg nem tölti be azt a szerepet, amit a közlekedéspolitika kijelölt számára. Indokolt volna a jövőben ismét a hagyományoknak megfelelő, a gazdasági és a környezetvédelmi célok által indokolható színvonalra fejleszteni.

Magyarország számára a vízi közlekedés – a tengerektől való távolság miatt – alapvetően a belvízeken történő hajózást jelenti. Ma már külföldi kikötőkre telepített tengeri flottával sem rendelkezünk, s nem funkcionál az egyébként elvileg igen hatékonyan működtethető Duna-tengeri hajózás sem. Műszaki-gazdasági jellemzőinél fogva – mint azt már tárgyaltuk – a hajózás az árufuvarozásban elsősorban a nem gyors továbbítást igénylő, nagy tömegű küldemények szállítására alkalmas, a személyszállításban pedig csak turisztikai és idegenforgalmi jelentőséggel bír. Prognózisok szerint a fuvarozások áruösszetételének változása, az árukibocsátó és felvevő helyek földrajzi elhelyezkedése a belvízi árufuvarozási teljesítmények megduplázódását teszik lehetővé. A vízi személyszállításban a turizmushoz kapcsolódó teljesítmények növekedése várható.

A tevékenységének túlnyomó részét nemzetközi viszonylatban végző magyar hajózás gazdasági megítélése módosult az ország általános gazdasági helyzetének és külgazdasági kapcsolatainak változásával is. A fejlett országoktól való gazdasági elzártság, a devizális kötöttségek és hiány, valamint a passzív fizetési mérleg megkövetelte (és külön állami támogatást is indokolttá tett), hogy a külkereskedelmi áruforgalomhoz kötődő fuvarok lebonyolításában minél nagyobb hányadban részesüljenek a hazai fuvareszközök (deviza-kímélés), s lehetőség szerint harmadik fél számára is végezzenek fuvarozást (devizaszerzés). Bár megfelelő piaci (pénzügyi) feltételek teljesülése esetén ez a szempont ma sem elhanyagolható, megítélése mégis más a liberalizált külkereskedelem és a konvertibilis devizarendszer körülményei között.

A magyar hajózás korábbi viszonylagos fejlettsége nem utolsó sorban a hazai hajóépítő iparnak is köszönhető volt. Másfél évszázados működése során az 1836-ban az Első Duna-gőzhajózási társaság részvételével alapított Óbudai Hajógyár komoly nemzetközi hírnévre is szert tett, személyhajók, vontatók és uszályok mellett gőzgépeket és kazánokat is gyártott. A XIX. század második felében a Duna újpesti és angyalföldi partján sorra jöttek létre a jelentős részben exportra termelő hajógyárak, s ezek egyikéből alakult ki a Ganz-Danubius hajó-, kazán- és darugyár 1911-ben. A gyár a következő évtizedekben fokozatosan szélesítette profilját, s a folyami hajók igen nagy választékát állította elő, amihez a hajtóművek nagy részét (dízelmotorokat) a Láng Gépgyár szállította. Jelentős volt a tengerjáró hajók előállítása is.A váci és a balatonfüredi hajógyár főként személy- és kishajókat gyártott. Fejlett volt a Ganz-MÁVAG darukat és kikötői berendezéseket építő ága is. A nemzetközi színvonalú magyar hajógyártás azonban a 90-es évek elején elvesztette piacát, s gyakorlatilag megszűnt a tevékenysége. Néhány évvel később ismét némi kereslet mutatkozott, aminek nyomán újraindult a termelés, annak nagyságrendje azonban messze elmarad a korábbi évekétől. Sem nagyobb folyami, sem tengeri hajók nem készülnek; lényegében sporthajó-építés és hajójavítás folyik.

13.2. A vízi közlekedés technikai elemei

A műszaki elemek fő csoportjai a hajózásban hasonlóak a többi alágazatéhoz. A szokásos csoportosításnak megfelelően itt is meg kell különböztetni a következő kategóriákat.

13.2.1. Víziutak

A vízi közlekedés pályái a víziutak, amelyek természetesek (folyók, tavak, tengerek) és mesterségesek (hajózó csatornák, mesterséges tavak) lehetnek. A két csoport nem különül el minden esetben egymástól, mivel esetenként egyes folyók meghatározott szakaszait mesterségesen kell víziúttá kiépíteni a hajózhatóság biztosítása érdekében, illetve a csatornák létrehozásakor az víziútba lehetőség szerint bevonják a természetes vizeket is. A természetes víziutak szabályozásánál és fenntartásánál is figyelemmel kell lenni a többcélú hasznosítás (mezőgazdaság, energetika, vízellátás) követelményeire is.

A víziutak a konkrét földrajzi és hidrológiai adottságok szerint lehetnek jól, vagy kevésbé jól hajózhatók. Ilyen meghatározó tényező a tengereknél pl. az ár-apály, az áramlatok, a partviszonyok, stb., a folyóknál a vízmélység, a vízjárás, a mederviszonyok (kanyarulatok, hordalék) és az esés (felső-, közép- és alsó-szakasz jelleg). A víziutakat paramétereik alapján osztályozzák. Így pl. az európai víziutakat az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága I-VI. osztályba sorolja, a nemzetközi víziútnak legalább a IV. osztályba kell tartoznia, ahol 1350 tonnás hajók kétirányú forgalma lehetséges. A víziutak használhatóságát éghajlati és időjárási tényezők is befolyásolják. A belvízi hajózásnál ilyen pl. a jegesedés vagy a kiszáradás, a tengerhajózásban a jegesedés, széljárás, viharok.

A mesterséges vízi utak (csatornák) szintbeniek vagy zsilipesek lehetnek. Előbbibe sorolható pl. a Szuezi, a Korinthoszi, vagy a Ferenc-csatorna, utóbbiba a Panamai, a Duna-Majna-Rajna, vagy a Sió-csatorna. Nagy szintkülönbség esetén hajóemelőművet alkalmaznak.

A víziutak szerves részét képezik a hajózóúti jelzések. A folyókon, valamint a kikötői bevezető szakaszokon bójákkal és fényjelzésekkel a tájékozódást elősegítő „kitűzött hajózóutat” alakítanak ki. A jelzések másik csoportját a meteorológiai és vízállási jelentések, jégviszonyokról szóló tájékoztatások és előrejelzések alkotják. Ezek részben rádióval, másrészt a teljes navigációt (a helyzet- és útvonal-meghatározást is) ellátó műholdas rendszerekkel történnek. 

Magyarország elvileg víziutakkal  jól ellátott országnak mondható, a gyakorlatban azonban a víziutak hajózhatósága, kikötőkkel való ellátottsága és a többi közlekedési módhoz való kapcsolódási lehetősége nem megfelelő, így kihasználtsága igen gyenge. Ebből adódik, hogy a korábban elmondottak szerint Magyarországon a hajózásnak a közlekedési munka-megosztásban elfoglalt helye messze elmarad a kívánatostól.

13.2.2. A vízi járművek

Az alkalmazott járművek hasonló funkció esetén is különböznek egymástól a hajótest kialakítását tekintve a folyami és a tengerhajózásban. (Ebből a szempontból speciálisnak mondhatók a folyam-tengeri hajók.) Mindkét hajózási módban a két fő csoportot a személy- és az áruszállító járművek alkotják. Ezen kívül léteznek különleges hajók is, ilyenek pl. a komphajók, mentőhajók, világító-, tűzoltó-, kutató-, kikötői vontató- (boxer) hajók, stb. Részletesebb bontást az áruszállítóknál kell elvégezni.

A tengeri áruszállításban az alkalmazott hajók típusát a szállított áruféleség, az alkalmazott rakodási technológia és a rakományképzés, valamint a szállítási távolság és útvonal határozza meg. Így megkülönböztethetők

-         a vegyesáru-szállító vagy többcélú hajók, amelyek a legszélesebb körben használatosak és többféle rakodási és rakományképzési rendszerbe illeszthetők;

-         speciális konténerhajók, ehhez megfelelő rakodóberendezésekkel;

-         tartályhajók (tankerek), amelyek a legnagyobb hajóegységek;

-         ömlesztett szárazárut szállító hajók (bulk carrier) ;

-         romlandó anyagokat szállító hűtőhajók;

-         bárkaszállító LASH-hajók.

A speciális hajók gyakran állandó, rendszeres útvonalakon közlekednek. A többcélú hajók nagysága lényegében meghatározza az adott hajó számára gazdaságos szállítási távolságot. A kisebb hajók általában kisebb távolságon használatosak, a 10000 tonna hordképesség feletti hajók már a leghosszabb útvonalakon is használhatók.

A belvízi hajózásban az egyik csoportot a géphajók alkotják, amelyek lehetnek önmagukban áruszállításra nem alkalmas vontató- és tolóhajók. Az árubefogadó képességgel rendelkező géphajók az önjárók. A gépezet nélküli hajók az uszályok. A géphajók és az uszályok együtt alkotják a hajókaravánokat, amelyek az alkalmazott technológiától függően lehetnek vonták és tolatmányok. A vonták kedvezőtlen gazdasági paramétereik miatt mindinkább kiszorulnak, s a korszerű követelményeknek – főként a mesterséges víziutakon – leginkább a mozgékony önjárók képesek megfelelni.

A hajózásban fontos igazgatási feladat a járművek lajstromozása. Minden hajónak van egy honos lajstromozó (nyilvántartó) kikötője, amely országának lobogója alatt hajózik az adott jármű, függetlenül a tulajdonos személy vagy társaság államiságától. A hajónyilvántartásban bejegyzik a hajó legfontosabb műszaki adatait is, ilyenek a tengeri hajóknál:

-         a hajó rendeltetése (szárazáru, tanker, konténer,stb.);

-         fő méretek (hossz, szélesség, merülés);

-         gépteljesítmény;

-         vízkiszorítás (BRT-ban mérve: 1 BRT=2,83m3);

-         szállításra alkalmas térfogat (vízkiszorítás; üzemi, gépészeti, személyzeti célú térfogat);

-         hordképesség (DWT) long tonnában mérve (1 long tonna = 1016 kg);

-         engedélyezett maximális sebesség csomóban (1 csomó = 1 tengeri mérföld/óra =       1,852 km/óra).

A belvízi hajóknál hasonló adatokat tartanak nyilván, de ott az SI mértékegység használatos. A sebességet az ún. holtvízi sebességen tartják nyilván, amely a folyó sodrását nem veszi figyelembe. Ebből számítják a hegymeneti és a völgymeneti sebességet, szakaszonként.

13.2.3. Kikötők

A vízi közlekedés csomópontjai a kikötők, amelyek lehetnek vegyes forgalmúak, de ebben az esetben szükséges a személy- és az áruforgalom térbeni elkülönítése. A specializált személykikötők többnyire üdülőhelyeken vagy nagyvárosok belső területén találhatók. A kisforgalmú, valamint a helyi közlekedést szolgáló kikötőhelyeket egyszerű pontonnal szokás megoldani.

Az áruforgalmi kikötők az áruk ki-, be- és átrakására, szükség szerint tárolására és kezelésére szolgálnak. Az egyszerűbb felszereltségű, általában kisforgalmú kikötőket rakodóknak nevezzük. A kikötők egyre inkább a szűkebb értelemben vett közlekedési csomóponti funkción túlnyúló, komplex kiszolgálást (raktározást, vámkezelést, áruosztályozást, kikészítést, szerelést, stb.) nyújtanak. Ezen túlmenően ipari, kereskedelmi, javítási és egyéb szolgáltatási tevékenységgel logisztikai központokká válhatnak. A korszerű kikötő azonban feltételezi, hogy az alapkövetelménynek tekinthető jó szárazföldi közlekedési kapcsolatokon kívül jól kiépített partfalakkal és belső út- (esetenként vasút-) hálózattal, az egységrakományok (konténerek, rakodólapok) mozgatására is alkalmas rakodó- és szállítóberendezésekkel, modern informatikai és távközlőrendszerrel, karbantartó-javító bázisokkal, üzemi, kereskedelmi és adminisztrációs épületekkel rendelkezzen. Tehát a vízi közlekedésben a kikötők koncentráltan magukba foglalják a többi alágazatban decentralizáltan elhelyezkedő egyéb műszaki elemeket, ezért azok külön kezelése itt nem indokolt.

A természetes kikötők lehetnek nyíltvízi (rakparti) vagy medencés kialakításúak. A legforgalmasabb tengeri kikötők nagy része folyótorkolatban helyezkedik el. Ennek legkedvezőbb helyei a tölcsértorkolatok (Rotterdam, Antwerpen, London, Hamburg, stb.), a delta-torkolatokban (Sulina, Alexandria, New Orleans, stb.) nehezebb a kikötők kialakítása. A mesterséges kikötők létesítését a nagy nyersanyag-kitermelő helyekről történő kiszállítási, vagy a nagy árufelvevő-helyek befogadási lehetőségének megteremtése indokolja a nehezen megközelíthető sekély partokon. Ezek lehetnek dokk-kikötők (pl. London és New York egy része, Yokohama), vagy mesterséges szigetek (az Arab öböl egyes olajkikötői).

A hajózás csomópontjai, a kikötők lényegében a tengerhajózásban is kijelölik a fő forgalmi útvonalakat. A világkereskedelem relációs kapcsolatai a következő fő hajózási útvonal-csoportok (ún. routák) kialakulásához vezettek:

-         Észak-atlanti útvonal: az északi-tengeri és a brit kikötők, valamint Kanada és az USA keleti partja és a Karib-tenger között.

-         Dél-atlanti útvonal: a fent említett európai és a spanyol, portugál kikötők, valamint Közép- és Dél-Amerika keleti parti kikötői között. A Panama csatorna igénybevételével átvezetés biztosítható Amerika nyugati partjára is.

-         Mediterrán útvonalak: Amerikából és Észak-Európából Dél-Európába és Észak-Afrikába, valamint a Szuezi csatornán át az Arab öbölbe.

-         Indiai óceáni útvonalak: a mediterrán útvonalak folytatása India, a Távol-Kelet (benne Japán) és Ausztrália felé.

-         Csendes-óceáni útvonalak: Az Egyesült Államok nyugati partjától Japán, a Távol-Kelet, valamint Ausztrália és Új-Zéland felé vezető utak, csatlakozva a Panama csatorna átvezetéséhez is.

13.3. A vízi közlekedés fő módozatai és folyamatai

A belvízi közlekedésben a hajózási módozatokat az alkalmazott technológia szerint szokás megkülönböztetni, így ott a járművek tárgyalásánál már említett vontató, toló és önjáró hajózási módokról (módszerekről) beszélhetünk. A folyamhajózás sajátos módszere a Ro-Ro (roll on – roll off) hajózás, amely tehergépkocsi-szerelvények, vagy csak pótkocsik hajón történő továbbítása. Külön kell megemlíteni a folyam-tengeri hajózást, amely – az esetek többségében önjáró technológiával – mindkét tevékenységet lefedi azáltal, hogy a folyótorkolatban nincs szükség átrakásra. (Rövid tengeri szállítási távolság esetén ez tolóhajózással is megoldható.) A folyam-tengeri hajózás speciális módja a LASH- (bárkaszállító) hajózás, amely viszonylag magas költségei miatt értékes áruk nagy távolságra történő fuvarozásánál használatos.

 A tengerhajózásban a hajózási módok nem elsősorban a technológia, hanem a fuvarozási folyamat térbeni és időbeni lebonyolítása szerint különülnek el. Eszerint megkülönböztethető:

-         Vonalhajózás (liner), ami tulajdonképpen menetrend szerinti, meghatározott útvonalon és időpontokban lebonyolított forgalmat jelent;

-         Tramphajózás („csavargó”), ami alkalomszerű, a kereslet által meghatározott forgalmat és útvonalat jelent;

-         Partmenti (cabotage) hajózás, ami helyi fuvarokat teljesít, de elvégzi a nagy tengeri kikötőkhöz kapcsolódó gyűjtő és terítő fuvarozást is;

-         Komphajózás, ami nagy forgalmú szorosokban és más átkelőpontok között, azaz kis távolságon végzi vonatok és/vagy gépjárművek továbbítását.

 

A vízi áruszállítás egy-egy teljes ciklusa (berakástól a következő berakásig) meglehetősen hosszú időt vesz igénybe. Az időtartam összetétele természetesen függ a technológiától és a fuvarozási távolságtól. Általában azonban igaz, hogy a kikötői szűk keresztmetszetek miatt a ciklusidő legnagyobb hányada a kikötői állásidő, amely produktív (rakodás) és improduktív (várakozás) is lehet. A kikötői munkát végezheti a hajózási vagy a kikötői társaság, szállítmányozó, vagy hajózási ügynök. A fuvarozási ciklus tipikus felépítése:

-         Árugyűjtés kikötőbe szállítással (fuvarozó, szállítmányozó), vagy kikötői gyűjtéssel és tárolással;

-         A rakomány összeállítása (hajóstársaság vagy ügynök), a fuvarokmányok kiállítása;

-         Berakodás ( a hajóstársaság által meghatározott elhelyezési terv szerint), a hajó vagy a kikötő rakodó-berendezésével;

-         Kihajózás (saját géppel vagy vontatóhajóval);

-         Hajózás vonalon, meghirdetett (liner) vagy árufüggő aktuális (tramp) útvonalon;

-         Várakozás kikötő előtt, majd behajózás és kikötés (saját géppel vagy vontatókkal),

-         Kirakásra várakozás;

-         Kirakodás saját vagy kikötői rakodó-berendezéssel rakpartra, szárazföldi járműre vagy bárkára;

-         Készletfeltöltés (üzemanyag, élelem, stb.), ápolás és karbantartás, tisztítás;

-         Berakásra várás és berakás (következő ciklus kezdete), vagy üres elhajózás.

A szállítási folyamat hasonló, de egyszerűbb a folyami hajózásban is. A vízi árufuvarozás hatékony lebonyolításának alapvető feltétele a fuvarfolyamat jó szervezése, a fuvaroztatókkal, ügynökökkel és szállítmányozókkal való jó szakmai és személyes kapcsolat.

13.4. A vízi közlekedés szabályozása</ay

A hajózás alapvetően nemzetközi tevékenység, így jogi szabályozása is nemzetközi tengerjogi anyagon alapul már a XVII. század óta (megfogalmazója a holland Hugo Grotius). Ugyanakkor ez a joganyag viszonylag gyakran változik, mivel az egyes országok saját érdekeiket kívánják érvényesíteni, főként a felségvizek határainak megállapításában. Korábban ezt elsősorban a halászati szempontok motiválták, egy ideje azonban a partközeli vizek alatt található kőolaj- és földgáz-lelőhelyek birtoklásának szempontjai a meghatározóak.

A nyílt tengeren való hajózás és a tengeri mentés szabályait nemzetközi konvenciók határozzák meg. Lényegében ugyanilyen alapon kidolgozott magatartási normák és egységes nemzetközi jelzések szabályozzák a kikötői ki- és behajózást, a rakodást és az egyéb kikötői műveleteket, de azok konkrét szabályozása az  adott ország jogkörébe tartozik. A nemzetközi ajánlásokat, normákat az ENSZ szakosított szervének, a londoni székhelyű, 1957-ben alapított Nemzetközi Tengerészeti Szervezetnek (IMO) kétévenkénti ülésén határozzák meg a hajós nemzetek. Nemzetközi együttműködés alapján működik a hajózás navigációs, kommunikációs és meteorológiai ügyeivel foglalkozó műholdas technikai rendszer és az azt üzemeltető szervezet is.

A folyami hajózásban a szabályozás történhet országonként, s így folyószakaszonként, két vagy több ország megegyezése esetén pedig azok teljes közös folyószakaszaira kiterjedően. Leghatékonyabb megoldás azonban az egész folyam nemzetközi víziúttá nyilvánítása és egységes szabályozás kidolgozása. Ez történt a már egymással is összekapcsolt két nagy víziút-rendszer, a Rajna és a Duna esetében is. Ugyanakkor azonban a két rendszer szabályozása még nem egységes, bár közelít egymáshoz. A fejlődés érdekében indokolt közös, egyeztetett érdekek alapján a szabályozás teljes harmonizálása.

Magyarországon a szabályozás alapját a hosszas előkészítés után 2001. január 1-jén hatályba lépett, a vízi közlekedésről szóló 2000. évi XLII. törvény képezi, amely az 1973. évi 6. törvényerejű rendeletet váltotta fel. Így most már a többi közlekedési alágazathoz hasonlóan a vízi közlekedés szabályozása is törvényi alapon áll. A törvény hatálya a Magyarország területén folytatott hajózási tevékenységre, az azt szolgáló vagy befolyásoló létesítményekre és azok nyilvántartására, a víziutakra és kikötőkre, illetve a tevékenységben részt vevő természetes és jogi személyekre, gazdálkodó szervezetekre terjed ki.

A törvény meghatározza a hajózással összefüggő állami feladatokat, amelyek sorából  kiemelendő

-         a hajózásra vonatkozó fejlesztési koncepciók kidolgozása és végrehajtásának szervezése,

-          a hajózás rendjének meghatározása és hatósági feladatainak ellátása,

-         az állami tulajdonban lévő vizeken a hajózó út fejlesztése és fenntartása, valamint

-         az országos közforgalmi kikötők és a határkikötők rendeltetésszerű működéséhez és fejlesztéséhez szükséges támogatási rendszer meghatározása, illetve az azokhoz  kapcsolódó vasúti és közúti összeköttetések feltételeinek biztosítása.

A törvény a helyi önkormányzatok feladatává teszi a helyi közszolgáltatást megvalósító komp- és révközlekedés működőképességének és fejlesztésének biztosítását. Rögzíti továbbá, hogy a hajózással összefüggő állami feladatok között az igazgatási tevékenységet a miniszter az egységes közlekedési, valamint a vízügyi igazgatási (hatósági) szervezet útján végzi.

A törvény részletesen meghatározza a nyilvántartásban tartandó úszólétesítmények körét és  nyilvántartásuk (a lajstromozás) módját és tartalmát, üzemeltetésük műszaki és biztonsági előírásait, személyi feltételeit. A nemzetközi szabályozással összhangban határozza meg a hajózási tevékenység végzésének feltételeit, az engedélyezés (és korlátozás) eljárási rendjét. Külön is foglalkozik a törvény a vízi közlekedési balesetekkel, az ott követendő eljárással és a balesetek kivizsgálásával. Konkrétan meghatározza a víziút, a hajóút és a kikötő fogalmát, azok osztályozását, működtetésük és használatuk rendjének alapelveit. A részletes, operatív szabályozás kidolgozására, valamint a kapcsolódó vízügyi, környezetvédelmi, mezőgazdasági, területfejlesztési, stb. területekkel való együttműködés biztosítására a törvény a Kormánynak, illetve a szakminiszternek ad felhatalmazást.

13. 5. A vízi közlekedés időszerű kérdései

13.5.1. A magyar vízi közlekedés teljesítményei, közlekedéspolitikai szerepe

A hajózás nemzetközi környezetben végzett tevékenysége a földrajzi és a gazdasági feltételek mellett erősen függ a politikaiaktól is. A nemzetközi konfliktusok, háborúk alapvetően befolyásolják a nagy térbeni kötetlenséggel bíró tengerhajózást. Még erősebb ez a hatás a határokat átlépő nemzetközi belvízi hajózásban, aminek szomorú, de jó példája a Jugoszlávia felbomlásához vezető háború, ami válsághelyzetbe juttatta a hajózást a Duna alsó, Magyarországtól délre eső szakaszán.

A fentiek tükröződnek a magyar hajózás teljesítményeiben is. A hajózás személyszállítási tevékenysége – a rév- és kompközlekedés hídpótló szerepétől eltekintve – lényegében idegenforgalmi feladatot lát el. A teljesítményeknek az utóbbi évtizedben bekövetkezett, utaskilométerben mérve mintegy 33%-os csökkenése nagyrészt a budapesti tömegközlekedésben betöltött szerep megszűnéséből adódik. A teljesítmények az utóbbi négy évben hullámzó, stagnáló értéket mutatnak, beleértve a balatoni hajózás tevékenységét is.

Az áruszállítási teljesítmények (átkm) vizsgálatának eredményét alapvetően meghatározza, hogy a magyar tengerhajózás lényegében megszűnt. A hajózásban összesen szállított áruk tömege 1990-2000 között kb. harmadára, az átkm-teljesítmény viszont kevesebb, mint tizedére csökkent. Ez a nagyságrendi különbség a nagy szállítási távolságú tengerhajózási teljesítmények kieséséből adódik. Ugyanez jelentkezik abban az összehasonlításban is, hogy míg a belföldi (tengerhajózás nélküli) áruszállítási teljesítményekben a hajózás részaránya a fenti időszakban 5,3%-ról 2,9%-ra csökkent, addig az összes teljesítmény alapján számítva, tehát a tengerhajózást is figyelembe véve ez a visszaesés jóval nagyobb, nevezetesen a részarány 28,2%-ról csökkent a fenti 2,9%-ra.

Az 1996-ban elfogadott közlekedéspolitika még számolt a tengerhajózás létével, sőt az alágazati fejlesztési főirányok között a kiemelt fejlesztési feladatok között említette a korábban gazdaságosan végzett Duna-tengeri hajózás felélesztését, ami lehetővé tette volna a magyar külkereskedelmi áruforgalom számára a Földközi- és a Fekete-tengeri térség és az ahhoz kapcsolódó belvizek közvetlen, átrakás nélküli elérését. Ma már megállapítható, hogy ez a célkitűzés nem teljesült, s a mai esélyek szerint a jövőben sem fog teljesülni. Hasonló a helyzet az elöregedett tengeri hajópark állami segítséggel történő rekonstrukciójára vonatkozó célkitűzéssel is.

Az 1996-os közlekedéspolitikának a vízi közlekedést érintő további célkitűzései voltak

-         a pán-európai közlekedési folyosónak minősített dunai vízi út Budapest feletti szakaszának az ökológiai és hajózási követelményeknek egyaránt megfelelő, 2,5 m merülést lehetővé tevő, EGB VI.b. osztály szerinti kiépítése;

-         az országos közforgalmú kikötőknek (Győr-Gönyű, Csepel, Nagytétény, Dunaújváros, Szekszárd, Baja, Szeged) és közúti, vasúti kapcsolataiknak a kombinált szállításokhoz szükséges szintű fejlesztése;

-         az elöregedett folyami hajópark állami segítséggel történő rekonstrukciója, a nyugat-európai vízi utakon való közlekedésre alkalmassá tétele, a kereskedelmi, ipari, környezetvédelmi szempontokra is tekintettel lévő technológia-váltás végrehajtása,

-         a tiszai hajózásnak a vízi turizmus igényeit is figyelembe vevő fejlesztése, távlatilag a Duna-Tisza csatorna megépítése.

Sajnálattal kell megállapítani, hogy a célok közül alig teljesült valami. A Duna hajózhatóságának biztosítása továbbra is elsősorban politikai ügy, amiben magyar-szlovák, illetve jugoszláv viszonylatban érdemi előrelépés nem történt. Az alsó Duna-szakasz hajózási viszonyai továbbra sem rendeződtek. A folyami hajópark rekonstrukciójához, a technológiaváltáshoz nem sikerült állami forrásokat biztosítani. A tiszai hajózás fejlesztése nem indult el. A vártnál lassúbb az országos közforgalmú kikötők fejlesztése is, komolyabb magánbefektetéseket nem sikerült indukálni. Így a hajózás továbbra is csak kiegészítő szerepet tölt be a magyar közlekedésben, különösen a tengerhajózás megszűnte után. 

A vízi közlekedés helyzetét meghatározta, hogy a piacgazdaságra történő átállással, a gazdasági környezet módosulásával, az állami támogatás megszűnésével változott a hajózás helyzete, a szolgáltatásai iránti kereslet. Bár a környezetvédelmi követelmények felerősödése a hajózás pozícióját javítja, a gazdasági és a piaci struktúra gyökeres irányváltásai a hajózás háttérbe kerülését okozták. Ennek ellenére a magyar hajózást döntően reprezentáló MAHART-nak a tartós állami tulajdoni körbe sorolása a hajózás stratégiai jelentőségének elismerését mutatja.

A vízi közlekedési politikának az alágazatnak az egységes közlekedési rendszerbe történő integrálásával, kedvező környezeti és biztonsági adottságainak kihasználásával, az érintett vállalkozások jövedelmezőségét biztosítva kell elősegítenie a jelentkező kereslet javuló minőségi színvonalon történő kielégítését. Ennek egyik fő módja lehet, hogy a kikötők fejlesztése révén az ágazat a kombinált fuvarozásnak is mindinkább meghatározó elemévé váljon.

13.5.2. A hajózás jogharmonizációja és tulajdonviszonyai

A hajózási tevékenység folytatásának és fejlesztésének előfeltétele a szükséges, a hazai mellett már az EU-követelményeket is kielégítő jogi és gazdasági háttér biztosítása. A hazai jogi szabályozás tekintetében[1] ezt teljesíti a vízi közlekedésről szóló, 2001. január 1-jén hatályba lépett 2000. évi XLII. törvény, amely – mint láttuk – az uniós követelményeknek megfelelően rendezi a hajólajstrommal,1 valamint a hajók személyzetének összetételével kapcsolatos, korábban a nemzetközi szabályozással nem konform hazai gyakorlatból adódó problémákat. Lényegében ez mondható el a csatlakozás utáni hatállyal a szolgáltatások liberalizációjáról, a kabotázs engedélyezéséről is.

Bonyolultabb a helyzet az állami támogatásokat illetően. Az érvényes EU-szabályozás a hajózás számára nem tesz lehetővé normatív támogatást, jóllehet az ágazat leromlott eszközállománya, hátrányos helyzete több gazdasági ág érdekei alapján és struktúrapolitikai szempontból is indokolná a központi támogatást. A versenysemleges támogatások azonban nem tartalmazhatnak a hazai hajózást a többi EU-tagtól eltérően érintő elemeket. A közösségi támogatások közé sorolható viszont a belvízi hajópark szerkezeti átrendezésével a kapacitás-felesleg leépítéséről, a kereslet-kínálati arányok helyreállításáról rendelkező szabályozás, amely a tagországokat ún. nemzeti hajóselejtezési alap képzésére kötelezi. Fentieket figyelembe véve átmeneti mentességre van szükség a belvízi hajótér szerkezeti átalakításával, a hajópark korszerűsítésével kapcsolatos, illetve az erre vonatkozó állami támogatást tiltó jogszabályok alkalmazását illetően.

-         A belvízi hajózás magyar (és általában dunai) szabályozása tehát nagyrészt már jelenleg is EU-konformnak nevezhető, ami különösen a Duna-Majna-Rajna csatorna elkészülte után vált igen fontossá. A még érvényben lévő kétoldalú belvízi hajózási egyezmények hazánk uniós taggá válása után hatályukat vesztik. Szükséges azonban a jogi intézményrendszer némi korrekciója (ellenőrzések erősítése, tengerhajózás szabályozását is ellátni képes apparátus biztosítása,stb.).

Nemcsak a szabályozási, de a forgalmi feladatok ellátásához is biztosítani kell a korszerű ismeretekkel rendelkező szakmai utánpótlást. A szakma visszaszorulásával együtt mintegy felére csökkent hajózási foglalkoztatottaknak csak kb. fele rendelkezik a szükséges szakképesítésekkel. A képzett szakemberek egyre nagyobb hányada idegen lobogójú hajókon teljesít szolgálatot, ami a korábban színvonalas hazai képzésnek köszönhető. A képzési rendszer folyamatos fenntartása különösen a belvízi hajósképzésben fontos.

Az ismertetett jogi háttér milyensége és működése közvetlen gazdasági hatásokkal bír, hiszen egyfelől a hajóstársaságok tevékenységének piaci környezete, másfelől az állami támogatások léte vagy nem léte közvetlen pénzügyi hatásokkal jár. Ugyanakkor a működés szempontjából nem közömbös a tulajdonosi struktúra sem.

A vízi személyszállításban a komp- és révátkelések végeznek közszolgáltatást. Jelenleg ezek az átkelőhelyek önkormányzati tulajdonban vannak, s üzemeltetőik pályázattal elnyerhető fenntartási-fejlesztési támogatásban részesülhetnek. A hajózás egyéb személyszállítási tevékenysége az idegenforgalomhoz kapcsolódik. Ebben a tómenti önkormányzatok tulajdonában lévő Balatoni Hajózási Rt a menetrend szerinti forgalmának veszteségét különleges szolgáltatásainak (konferencia, kulturális, szórakoztató rendezvények, stb.) bevételeiből fedezi.

Az árufuvarozásban és kiszolgáló tevékenységeiben számos magánvállalkozás működik, s a jogszabályi változásokkal tovább nő a magántőke bevonásának lehetősége, ami meg is felel a jellegénél fogva a magánvállalkozáshoz közel álló hajózás szempontjainak. A magánosítás az egyelőre 100%-os állami tulajdonban lévő MAHART privatizációjában és az országos közforgalmú kikötők fejlesztésében lehet fontos. (A privatizációs törvény értelmében a MAHART a minimálisan 50%+1 szavazat állami tulajdonú körbe tartozik.)

Belátható, hogy a MAHART jövőjének rendezése meghatározó az egész magyar hajózás távlatai szempontjából. Az objektív közlekedéspolitika cél- és eszközrendszerében azonban azt kell alapvetően meghatározni, hogy miként alakulnak a hajózásban a kereslet-kínálati viszonyok és az általuk indukált szolgáltatások, illetve azok teljesítéséhez milyen finanszírozási feltételek mellett milyen eszközfejlesztést kell és lehet megvalósítani.

13.5.3. A hajózási szolgáltatások jövőbeni alakulása

A hajózási tevékenységek között Magyarországon egyértelműen az áruszállítás bír meghatározó jelentőséggel. Ezen belül a magyar tengerhajózás de facto megszünésével a belvízi áruszállítás helyezendő a vizsgálatok középpontjába. Indokolt azonban megjegyezni, hogy a vízi közlekedési politika kialakításakor nem feltétlenül helyes eleve eltekinteni a magyar tengerhajózás létezésétől. A tengeren túli külkereskedelmi forgalom lebonyolítása, a rajnai és az adriai térség forgalmi felértékelődése ismételten felvetheti tengerhajózásunk újraélesztésének gondolatát, ami európai integrációnk megvalósulásával a korábbinál kedvezőbb nemzetközi feltételekkel mehet végbe.

Ugyanakkor szükséges hazánkban is a tengerhajózás EU-konform jogi szabályozásának kialakítása, mivel egyrészt nem zárható ki tengerhajózási társaságok alapítása Magyarországon és a csatlakozás után bármely tagország helyezhet magyar lobogó alá hajókat, másrészt csak így tartható fenn a magyar lobogó legalább elvi jelenléte a tengerhajózásban. Az sem lehetetlen, hogy tengeri hajókkal elérhető magyar kikötőben lépjen hajó az Unió területére, ami viszont meghatározott kikötői felügyeleti és ellenőrzési kötelezettségek ellátását követeli meg.

Mindez természetesen nem változtat azon a tényen, hogy hajózásunkban a belvízi áruszállítás tevékenysége áll a középpontban. Ebben a tevékenységi körben azonban gondot jelent, hogy míg a rendszerváltás előtt a kedvező gazdasági feltételeket (monopolhelyzet, koncentrált fuvarkapcsolatok, sok tömegáru, stb.) a Duna alsó szakaszára, főként a szovjet relációra összpontosítva sikerült jól kihasználni, addig ezek a lehetőségek a 90-es évek elejétől kezdődően alapvetően megváltoztak. Még a 80-as évtizedben is megközelítette az évi 4 millió tonnát a magyar külkereskedelem dunai forgalma, amiből a magyar hajózást gyakorlatilag egyedül képviselő MAHART mintegy 50%-kal részesedett. Az al-dunai forgalom kb. kétszerese volt a Duna felső szakaszán lebonyolítottnak. Ezzel szemben a 90-es évtizedben a kelet-európai piac összezsugorodott, a jugoszláviai válság a maradék kihasználását is ellehetetlenítette, a felső Duna-szakaszon pedig a korszerűtlen eszközállománnyal a magyar hajózás nem versenyképes az egyébként is erőfölényben lévő nyugat-európaival.

A nagyarányú piacvesztés a fő fuvarozó MAHART-ot csőd közeli állapotba sodorta, amiből a kilábalás csak egy új fejlődési pálya mentén lehetséges. Ez azonban – az EU-csatlakozás egyértelmű követelményeként megvalósítandó piacliberalizálás mellett – csak az indításhoz nélkülözhetetlen állami támogatással és a dunai vízi út folyamatos hajózhatóságának biztosításával érhető el. Ezek indokoltsága nem vitatható, mivel a belvízi áruszállítási igényekre vonatkozó prognózisok 15 éves időtávon – főként a nemzetközi forgalomban – a mennyiségek megtöbbszöröződését vetítik előre.

A MAHART dunai tevékenységének válsága mellett és miatt az igények kielégítése érdekében érdemes külön figyelmet fordítani a tiszai hajózás megkezdődött fellendülésének folytatására, valamint a MAHART-on kívüli fuvarosok tevékenységének ösztönzésére is. A Tiszán a túlnyomórészt belföldi forgalom bővül a Bodrogon keresztüli szlovákiai szállításokkal és lehetőség van erre a Körösökön keresztül Románia irányában is. A Vajdaság konszolidációja után mód nyílhat a déli irányú forgalom újraindítására is. A dunai forgalomba a MAHART mellett más társaságok is bekapcsolódnak. A belföldi forgalomban ez döntően a folyómederből kitermelt építőanyag (kő, kavics) szállítását jelenti.

Összességében tehát a belvízi áruszállításban a szükséges fejlesztések megvalósulása esetén a kereslet emelkedésével lehet számolni. Ebből azonban a magyar hajózás csak úgy tudja kivenni a részét, ha a meglévő hajótér-túlkinálat leépítésével egy időben képes lesz végrehajtani a felső Duna-szakaszon való tevékenységhez szükséges technológia-váltást.

A belvízi személyszállításban a menetrendszerű forgalom stagnálásával lehet számolni a Balatonon és a Dunakanyarban is. Várhatóan tovább növekszik viszont a turisztikai és egyéb különleges szolgáltatások iránti kereslet. A konferenciák, kulturális rendezvények mellett nő a szállodahajók iránti igény, az ebbe való magyar bekapcsolódás azonban nagy beruházást igényelne, amire egyelőre nincs esély. A jacht-turizmus fejlődése a Dunán csak a Bős-Nagymaros probléma rendezése után várható, ennek jobbak a lehetőségei – önkormányzati támogatásokkal - a Tiszán.

A balatoni hajózás fejlesztését állami-önkormányzati együttműködéssel lehet csak megoldani. A kikötőkkel biztosított önkormányzati tulajdonrész megtartása indokolt, a fejlesztéshez, felújításhoz állami támogatás igénybevétele szükséges, ami pályázati rendszerbe is beilleszthető, a megfelelő arányú helyi erőforrás-bevonást is ösztönözve. A jövedelmező idegenforgalmi és sport szolgáltatások fejlesztését a természeti, környezeti értékek megóvása mellett kell megoldani.

A speciális szerepet betöltő, a vízi közlekedés mellett a közúti hálózat részének is tekinthető, közszolgáltatást végző rév- és kompközlekedés további fennmaradásával, s így elöregedett  eszközállományának szükséges fejlesztésével, rekonstrukciójával kell számolni. (Jelenleg 62 átkelőhely üzemel.) Ez az alapvetően hídpótló szerep és a csak lassan változó alacsony hídsűrűség következménye, így jelentősége hosszú távon is megmarad.

13.5.4. A vízi közlekedés eszközállománya, fejlesztése és finanszírozása

Vízi közlekedésünk eszközállományának minden részében – még ha a tengerhajózástól el is tekintünk – komoly színvonalbeli hiányosságok, s ebből következően jelentős fejlesztési igények merülnek fel. Ez vonatkozik a víziútra és a kikötői infrastruktúrára éppúgy, mint a járműállományra.

A víziutak tekintetében – annak ellenére, hogy a Duna a pán-európai folyosók egyike – folyóink földrajzi elhelyezkedése miatt Magyarország adottságai nem kedvezőek. A vizek folyásiránya nem esik egybe az áruáramlatokkal, s a köztük lévő összeköttetések hiánya miatt nem alkotnak valódi hálózatot. Az ezt kiküszöbölő csatorna-építések megvalósítására nagy beruházásigényük miatt belátható időn belül nincs lehetőség. A hajózhatóság a gyakori merülési korlátozások miatt szintén nem megbízható, s ez a gazdaságosságot erősen lerontó 60-70%-os hajótér-kihasználást tesz csak lehetővé. A merülési viszonyok a Tiszán csak regionális hajózást tesznek lehetővé.

A hajózási viszonyok javítása a Dunán csak a bős-nagymarosi probléma megoldása után következhet be. A magyar szakaszon Budapest felett ENSZ EGB VI.b., az alatt VI.c. osztályú, az év legalább 300 napján 2,5 méter merülést biztosító út kialakítása volna indokolt. A fejlesztést az érintett országokkal és a Duna Bizottsággal is egyeztetni kell. A Tiszán – a Bodrog és a Körösök hajózható szakaszaival összefüggő rendszerben – a 400-600 tonna hordképességű hajók közlekedését lehetővé tevő mederfejlesztést kell végrehajtani.

Vízi közlekedésünk fejlődésének komoly gátját képezi a kielégítő technikai felszereltségű kikötők hiánya. Bár folyóvizeink mentén számos kikötési, rakodási lehetőség van, ezek nagy része azonban kiépítetlen. A nemzetközi normákhoz legalább közelítő kikötő csupán Csepelen, Baján és Dunaújvárosban üzemel és Győr-Gönyűnél épül. Kikötőink telepítési sűrűsége harmada az EU-átlagnak, miközben a többi alágazattal való megfelelő kapcsolatok biztosítása 50 km-enként tenne szükségessé kiépített kikötőt.

A kikötők esetében továbbra is érvényes az 1996-os közlekedéspolitika célkitűzése, miszerint az országos közforgalmú kikötők fejlesztését kell középpontba állítani. E projekteknél az állami feladatot képező infrastruktúra-fejlesztést a vállalkozói terminál és egyéb beruházásokkal összehangoltan kell megvalósítani. Általános követelmény a fejlesztések beillesztése a terület-, illetve városrendezési tervekbe, valamint a vasúti és közúti közlekedési kapcsolat megfelelő színvonalú biztosítása. Az országos közforgalmú kikötők mellett kiemelt feladat a határkikötők számának növelése és azoknak a schengeni normákat kielégítő fejlesztése. A dunai és balatoni személyhajózási kikötőkben a szolgáltatási színvonal emelése, a környezetvédelmi követelmények betartása a fő feladat, míg a tiszai turizmus élénkülésével új kikötők létesítésére is sor kerülhet.

A magyar folyami hajópark statikus szállítási kapacitása mintegy 350.000 tonna, ami nemzetközi méretekben igen kicsinek mondható. Ez a kapacitás is korszerűtlen, alapvetően a tolóhajózási technológiára épült ki, ami azonban ma már nem felel meg a korszerűségi követelményeknek. Emellett a hajóállomány elöregedett, kb. harmada csupán rövid távú forgalomra alkalmas. Az EU és a rajnai hajózás követelményeinek igazán az önjáró hajók felelnek meg, ami csupán alig 5%-ot tesz ki járműállományunkban. Így a járműfejlesztési célok középpontjában az 1500 tonna körüli hordképességű önjáró hajók számának növelése áll, amelyek mellé indokolt a Ro-Ro és a konténeres fuvarozások végzésére alkalmas hajók beszerzése is.

A komp- és révközlekedésben a többi eszközhöz hasonlóan a járműállomány műszaki színvonala is igen alacsony. Az önkormányzati tulajdonban lévő eszközök felújítására és fenntartására az állami költségvetésből pályázatos rendszerben van mód támogatás megszerzésére. A pályázatok odaítélésénél kiemelt szempont a környezetkímélő megoldások támogatása. A források korlátozott volta valójában a működőképesség fenntartását, az üzembiztonság és a műszaki színvonal javítását teszi lehetővé, de új eszközök beszerzésére nem elegendő.

Az igen kedvezőtlen műszaki és gazdasági állapotban lévő vízi közlekedésnek új fejlődési pályára helyezésében az eszközfejlesztések, beruházások játszanak főszerepet. A fejlesztések megvalósítására elvileg a különféle állami és magán forrásokat egyesítő vegyes finanszírozási mód volna a legmegfelelőbb, azonban az ágazat jelenlegi állapota nem képez vonzó területet a magánbefektetők számára, így legalább a fejlődési folyamat beindításához nélkülözhetetlen az állami közreműködés. Az állami szerepvállalás indoka egyébként a vízi közlekedés egyértelműen pozitív nemzetgazdasági szerepe is.

Az állami források részleges kiváltására mód nyílhat Európai Uniós források bevonására is. Uniós taggá válásunkig ehhez az előcsatlakozási támogatások közül az ISPA jöhet szóba, ami a kikötői terminálok, logisztikai központok infrastrukturális fejlesztésére használható sikeres pályázat esetén.

A kikötőkön belüli fejlesztések megvalósításához vállalkozói tőke bevonása volna célszerű, ami állami részfinanszírozással, pályázatos rendszerben biztosított állami támogatással jól ösztönözhető. Ilyen fejlesztési körbe sorolhatók pl. az utasforgalom és az árukezelés biztonságát fokozó, a logisztikai szolgáltatások fejlesztésére irányuló, valamint a vízi idegenforgalom és sport feltételeit javító beruházások.

 A páneurópai vízi útnak minősített Duna a csatlakozás után a transzeurópai hálózat részévé válik, így fejlesztésére már uniós alapok (elsősorban a Kohéziós Alap) is számításba vehetők. Addig is – a szlovák féllel egyeztetve – a környezetvédelmi szempontok következetes érvényesítésével, állami eszközök igénybevételével kell a szükséges fejlesztéseket megvalósítani, aminek  összege átmenetileg pénzintézeti hitellel mérsékelhető.

Az elavult hajópark már többször említett, minimum 20 db rajnai hajózásra is alkalmas önjáró hajó forgalomba állításával megvalósuló rekonstrukciója más EU-országokban is alkalmazott megoldással állami forrást igényel. Ugyanez igaz a rév- és kompközlekedés fenntartási és felújítási támogatásigényére is.

Az említett fejlesztések elmaradása konzerválja a magyar hajózás leromlott állapotát, megakadályozza az alágazat előnyeinek érvényesülését, részaránya kívánatos szintjének elérését, s ezáltal rontja a teljes közlekedési rendszer nemzetgazdasági szintű hatékonyságát.



[1] A hajózás nagyrészt nemzetközi tevékenységére tekintettel a nemzetközi jogi és intézményi kereteket a Nemzetközi Tengerészeti Szervezet (IMO), az ENSZ szakosított és regionális szervei, a Duna Bizottság, valamint a Rajnai Hajózási Központi Bizottság (CCNR) teremtik meg.

1 A hajólajstrommal kapcsolatos jogszabály azért bír különös jelentőséggel, mert a hajón alapvetően a lajstromozási ország jogi szabályozása érvényesül.

Közlekedési Tanszék Eseménynaptára

Elektronikus ZH nap 2016. december 9.
Levelezős konzultációs hétvége 2016. december 9. 08:00 - 2016. december 10. 18:00
Téli záróvizsga időszak kezdete (kereszt MSc) 2016. december 12. 08:00 - 08:20
Vizsgaidőszak kezdete 2016. december 12. 08:00 - 08:20

Tantárgyi tematika kereső

Tantárgyi információk

Válassza ki a beiratkozás félévét!
Válassza ki a nyelvet!
Válassza ki a szakot!
Válassza ki a szakirányt!
Válassza ki a tantervet!